A szelepitánok (latin Selepitani) az ókori illírek egyik törzse volt, akik a Labeátiszi-tótól nyugatra húzódó partvidéken éltek, közvetlenül az északi dasszaréták (dasszarének) szállásterületeitől délre.[1] Az egyébként ismeretlen szelepitánokat az i. e. 168. évi harmadik római–illír háborút lezáró, a római szenátus által elfogadott rendelkezések említik azon törzsek között, amelyek a korábban az illír királynak fizetett adó felét voltak kötelesek az Illír Királyságot meghódító Római Köztársaságnak megfizetni.[2]
Selepitanët (Latinisht Selepitani ) ishte një fis i ilirëve të lashtë që jetonin në zonën mes bregdetin të Adriatik dhe Liqenit të Shkodrës. Përmenden në dispozitat e miratuara nga Senati Romak për t'i dhënë fund Luftës së Tretë Romake-Ilire, ku mes tjerash u kërkohej Selepitanëve dhe fiseve tjera të nënshtruara ilire që për pushtetin e ri të Republikës Romake si fitimtare dhe pushtuese e Mbretërisë Ilire, të paguanin gjysmën e taksës që kishin paguar më parë për mbretin e tyre ilir.
Jegyzetek
Shih edhe Ilirët dhe Iliria Dardanët dhe Dardania Lista e fiseve antike ilire
↑ Cabanes 1988: Pierre Cabanes: Les illyriens de Bardulis à Genthios (IVe–IIe siècles avant J.-C.).
↑ Cabanes, Pierre (1988) Les illyriens de Bardulis à Genthios (IVe–IIe siècles avant J.-C.).
Paris: SEDES. 1988. = Regard sur l’histoire, 65.
Paris: SEDES. = Regard sur l’histoire, 65.
ISBN 2718138416 ↑ Ceka 2013: Neritan Ceka: The Illyrians to the Albanians.
ISBN 2718138416 ↑ Ceka, Neritan (2013) The Illyrians to the Albanians.
2013. ISBN 9789928407467 ↑ Hammond 1966: N. G. L. Hammond: The kingdoms of Illyria circa 400–167 B.C. The Annual of the British School at Athens, LXI. évf.
ISBN 9789928407467 ↑ Hammond, N.G.L. (1966) The kingdoms of Illyria circa 400–167 B.C. The Annual of the British School at Athens, LXI. évf.
(1966) 239–253. o. ↑ Wilkes 1992: John Wilkes: The Illyrians.
(1966) 239–253. o. ↑ Wilkes, john (1992) The Illyrians.
Oxford; Cambridge: Blackwell. 1992. = The Peoples of Europe, ISBN 0631146717
Oxford; Cambridge: Blackwell. = The Peoples of Europe, ISBN 0631146717
A pürák, palarok vagy plerák (ógörög Πυροι, Παλάριοι, latin Pyrae, Plerae) a déli illírek közé tartozó törzs volt az ókorban.
Plerejët të njohur edhe si pyrejët (Greqishtja e lashtë Πυροι, Παλάριοι, Latin Pyrae, Plerae ) ishin një fis ilir që i përkisnin Ilirëve të jugut në kohërat antike.
A források az i. e. 2. század kapcsán említik őket mint a római fennhatóság ellen fellázadt törzset.
Burimet i përmendin në lidhje me një kryengritje kundër romakëve që në shekullin II pes.
Idősebb Plinius és Pomponius Mela említették a pürákat a harmadik római–illír háborúval (i. e. 168) római fennhatóság alá kerülő illír népek között, együtt a taulantokkal, illürökkel, grabákkal, labeátokkal és más kisebb törzzsel.
Plini Plaku dhe Pomponius Mela i përmendin plerejët në Luftën e Tretë Romake-Ilire në vitin 168 pes. midis fiseve ilire nën sundimin romak, krahas me taulantët, grabët, labeatët, dhe fise të tjera më të vogla.
Pliniustól tudjuk, hogy a pürák még az ő idejében, az i. sz.
Ne e dimë nga Plini Plaku dhe Pomponius Mela që plerejët i takonin grupit të ashtuquajtur Ilirët e vërtetë.
1. században is megtartották identitásukat.[1] Pontos szállásterületük nem ismert, csak annyit lehet tudni, hogy az i. e. 168-ban Rómának meghódolt területen, a Narón (Neretva) völgye és Lisszosz között húzódó vidéken kellett élniük.
Ata ruajtën identitetin e tyre deri në shekullin I. Lokalizimi i saktë i vendbanimeve të tyre nuk dihet dhe gjithçka që mund të thuhet është se sipas të gjitha gjasave ata duhej të jetonin në një zonë të pushtuar Roma, në rajonin midis luginës së lumit të Naronës (Neretvës) dhe Lisusit (Lezhës).
Šašel Kos rekonstrukciós kísérletében a Narón bal partja és Epidaurosz(wd) városa közötti tengerparton helyezte el őket mint a daorszok nyugati és az ardiaták északnyugati szomszédait.[2] Appianosz jegyezte fel, hogy i. e. 135-ben a pürák az ardiatákkal összefogva fellázadtak a római fennhatóság ellen, de 10 ezer gyalogos és 200 lovas katona élén Servius Fulvius Flaccus(wd) consul leverte őket.[3]
Në përpjekjen e studiueses sllovene Sašel Kos, ajo i vendos ata në një rajon mes bregut të majtë të Naronës dhe Epidaurumit, përreth një qyteze në bregdetin Adriatik si fqinjë të daorsëve dhe ardianëve. Apiani na njofton se plerejët së bashku me ardianët, ishin mes kryengritësve kundër sundimit romak, por që duke u përballur me një forcë ushtarake prej 10,000 këmbësorësh dhe 200 kalorësish nën komandën e konullit Servius Fulvius Flacusit pësuan disfatë.
Jegyzetek
Shih edhe Ilirët dhe Iliria Ilirët e vërtetë Dardanët dhe Dardania Lista e fiseve antike ilire
Források
Burimet
Az amantok (ógörög Άμαντες, Ἀμάντιεύς, latin Amantes) az illírek közé tartozó törzs volt az ókorban. Szállásterületük, Amantisz (Ἀμάντις ) Illíria és Epirusz határvidékén, az Aóosz folyó felső folyásának bal partján terült el.
Amantët (Greqishtja e lashtë Άμαντες, Ἀμάντιεύς, Latin Amantes ) ishin një fis i ilirëve në kohërat antike me kryeqendrën etyre, në Amantia (Amantis Ἀμάντις), i cili ndodhej në bregun e majtë të rrjedhës së sipërme të lumit Vjosa (Aos), në kufirin e Ilirisë dhe Epirit.
Mitikus eredettörténetük a trójai háborúban harcoló abantészekhez köti őket, innen alternatív abantok megnevezésük.
Origjina e tyre mitike i lidh ata me abantët që luftojnë në Luftën e Trojës sipas emrit alternativ abantes.
A történeti források az i. e. 5. századtól említik őket, főbb településeik Amantia, Thronion, Olümpé és Matohasanaj voltak.
Burimet historike i përmenden që nga shekulli V pes., vendbanimet kryesore të tyre ishin Amantia, Thronion, Kalaja Olimpe dhe Matohasanaj.
Az epiruszi területek közelségében az illírek közül az amantok és a büllionok társadalmát érték a legkorábban, már az i. e. 4. századtól erőteljes hellenizációs hatások.
Në afërsi të territoreve të Epirit, bashkësia e Amantëve dhe Bylinëve konsiderohen si ndër më të vjetrat në mesin e Ilirëve. Efektet e forta të helenizimit vërehen që nga shekulli IV pes.
Koinonokba szerveződve saját pénzt bocsátottak ki, Amantia fontos kultuszhellyé vált.
Të organizuar në Koinone, ata filluan farkimin e monedhave të tyre ndërsa Amantia u bë një vend i rëndësishëm adhurimi.
Ugyancsak Amantiában tárták fel az Albánia területéről ismert, legteljesebben fennmaradt sztadiont.
Stadiumi më i njohur nga ajo periudhë në Shqipëri u zbulua gjithashtu në Amantia.
Egyes vélemények szerint az amantok az i. e. 2. századra elgörögösödtek, utolsó említésük az i. sz. 2. századra tehető.
Sipas disa mendimeve, amantët janë helenizuar (greqizuar) aty nga shekulli II, kur edhe përmenden për herë të fundit.
Területük és településeik
Historia
A klasszikus forrásmunkák az i. e. 4. században említik első ízben az Órikosz hátországában élő amantokat: a Pszeudo-Szkülax-féle periplusz az atintánokkal együtt a legdélibb illírek közé sorolta őket.[1] Ez a terület Illíria és Epirusz határvidékén, az Aóosz (Vjosa) és a ma Shushica néven ismert folyók közén, az Akrokerauni-hegyvidék északkeleti előterében található.[2] Déli szomszédságukban az epirótákhoz tartozó khaónok, északon és északkeleten, az Aóosz túlsó partján pedig a szintén illír büllionok(wd) éltek.
Burimi klasike i përmendin amantët për herë të parë në shekullin IV pes. si banorë të rrethinave të Orikumit: Periplusi i Pseudo-Skylaksit, i renditë në mesin e ilirëve jugorë, krahas me Atintanët. Kjo zonë është e vendosur në kufirin e Ilirisë dhe Epirit, midis lumenjve Ajos ( Vjosa ) dhe sot e njohur si Shushica, në trevën verilindore të Bjeshkëve Akrokeraune.
Északnyugaton az i. e. 7. század végén alapított görög gyarmatvároshoz, Apollóniához tartozó területek szegélyezték Amantiszt.[3] Az amantok szállásterülete az évszázadok folyamán nem változott jelentősen, Pauszaniasz i. sz. 2. századi földrajzi munkájában továbbra is azt jegyezte le róluk, hogy az Akrokerauni-hegyvidék északkeleti oldalán folyó Shushica völgyében éltek.[4]
Në veriperëndim ndodhej qyteti i Apolonisë, themeluar në fund të shekullit VII. Vendndodhja e Amantëve nuk ka ndryshuar ndjeshëm gjatë shekujve.Pausanias në veprën e tij gjeografike të shekullit II, shkruan se ata ende jetonin në Luginën e Shushicës në anën verilindore të Maleve Akrokeraune.
Az amantok mitikus eredettörténete még az Aulónhoz közeli Throniont említi fő településükül, és ugyanígy tesz Pauszaniasz is, amikor az i. e. 5. századi amantokról szólva Thronionhoz köti őket.[5] Egy évszázaddal később, az i. e. 4. századi Pszeudo-Szkülax-periplusz már Amantiát említi mint „az amantok poliszát”.[6] A város alapításának ideje bizonytalan, a régészeti ásatásoknak köszönhetően ismert, hogy az i. e. 6. században már korinthoszi agyagedényeket használó népesség élt a helyén,[7] az i. e. 5. században pedig fallal vették körbe a városiasodás útjára lépett Amantiát.[8] További fontos településük volt Olümpé,[9] a szállásterületük délkeleti határvidékét őrző, bizonytalan építési idejű matohasanaji erőd,[10] valamint egyes vélemények szerint az Amantisz északnyugati végpontjánál fekvő Treport kikötője.[11] Északi határukon állt, de valószínűleg a büllionokhoz tartozott a margëlliçi erőd.[12]
Koha e themelimit të qytetit është e pasigurt, ndërsa nga gërmimet arkeologjike dihet se shekullin VI pes. një popullatë vendase përdorte enë argjile korintiane jetonte në vendin e saj, ndërsa në shekullin V pes. Amantia, e cila kishte hyrë në rrugën e urbanizimit, ishte rrethuar nga një mur. Vendbanime të tjera të rëndësishme ishin Kalaja Olimpe, Matohasanai me kohë ndërtimi të pasigurt por që ruante kufirin juglindor të zonës së tyre të vendbanimit, dhe, sipas disa mendimeve, porti i Zvërnecit (Treportit) ndodhej në skajin veriperëndimor të Amantëve.
Az i. e. 3. században épült amantiai sztadion
Stadiumi i Amantias i ndërtuar në shekullin III pes.
Buday Árpád (Marosgezse, 1879. január 17. – Szeged, 1937. április 7.)[1] régész, egyetemi tanár.
Árpád Buday ( Marosgezse, 17 janar 1879 ). - Szeged, 1937 . 7 Prill ) [1] arkeolog, profesor universiteti.
Buday György grafikus édesapja.
Babai i grafistit György Buday.
Fő kutatási területe a római felirattan, provinciális római régészet és a limeskutatások.
Fushat e tij kryesore të kërkimit janë mbishkrimet romake, arkeologjia provinciale romake dhe kërkimi i gëlqeres.
A limeskérdéssel összefüggő ásatásai úttörő jellegűek voltak Magyarországon.
Gërmimet e tij në lidhje me çështjen e gëlqeres ishin pioniere në Hungari.
2000-ben post mortem, Marosludas város díszpolgári címet kapott.
Në vitin 2000, atij iu dha titulli i qytetarit të nderi të qytetit të Marosludas post mortem.
Művei (válogatás)
Publikime
Nemeskéri János (Budapest, 1914. április 9. – Budapest, 1989. szeptember 5.) antropológus, a biológiai tudományok kandidátusa (1952).
János Nemeskéri ( Budapest, 9 Prill 1914 ). - Budapest, 1989 . 5 shtator ) ishte një antropolog dhe kandidat hungarez i shkencave biologjike (1952).
Nemeskéri János 1914. április 9-én született Budapesten.
János Nemeskéri lindi në 9 Prill 1914 në Budapest.
1939-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett doktori diplomát Adatok a hajdúk antropológiájához című tanulmányával.
Ai u diplomua nga Universiteti Pázmány Péter në 1939 me një studim të titulluar Të dhënat për antropologjinë e hajdukëve.
1937-1945 között a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumának munkatársa volt, majd az Országos Történeti Múzeum Régészeti Tárában az antropológiai gyűjtemény gondozója lett.
Midis 1937 dhe 1945 ai ishte një punonjës i Muzeut Etnografik Kombëtar Hungarez, pastaj u bë kujdestar i koleksionit antropologjik në Muzeun Arkeologjik Historik Kombëtar.
1945-ben szervezte meg a Természettudományi Múzeum Embertani Tárát, amelynek vezetője volt 1965-ig.
Në vitin 1945 ai organizoi Bibliotekën Antropologjike të Muzeut të Historisë Natyrore, kryesues i së cilës ishte deri në vitin 1965.
1965-től a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézetében működött mint tudományos tanácsadó.
Nga viti 1965 ai punoi si këshilltar shkencor në Institutin e Kërkimit të Popullsisë të Zyrës Qendrore të Statistikave.
1983-ban innen is ment nyugdíjba.
Ai u tërhoq nga këtu në vitin 1983.
Szilágyi János (Debrecen, 1907. október 17. – Budapest, 1988. április 21.) magyar régész, történész, a történelemtudomány (régészet) kandidátusa (1953).
János Szilágyi ( Debrecen, 17 tetor 1907 ). - Budapest, 1988 . 21 prill ) ishte arkeolog, historian hungarez, kandidat i shkencave historike në fushën e arkeologjisë (1953).
Ioniosz (ógörög Ἰόνιος, latin Ionius) a görög mitológia szerencsétlen sorsú alakja, az egyik mítoszváltozat szerint a Jón-tenger névadója.
Joni (Ionius) (greqishtja e lashtë Ἰόνιος, latinisht Ionius ) është emri i një figure në mitologjinë greke, një nga variantet mitike të detit Jon .
Alakja némiképp összefolyik egy másik Ioniosszal: a feltevések szerint az i. e. 4. században Issza szigetén uralkodó illír királlyal, esetleg az ott tisztelt helyi istenséggel.
Forma e tij konvergon disi me një tjetër Jon: supozohet se në shekullin e IV, me mbretin ilir që sundonte ishullin Vissa, ndoshta me hyjninë vendase të nderuar atje.
Az Appianosz által megőrzött görög hagyományban Ioniosz Poszeidón unokája, az illíriai Epidamnosz kikötőjét megalapító mitikus Dürrhakhosz fia volt.
Në traditën greke të ruajtur nga Appiani , ai ishte nipi i Poseidonit, i biri i Dürrhachos mitik, i cili themeloi portin e Epidamnos në iliri.
A fáma szerint Dürrakhosz szövetséget kötött Héraklésszel, hogy segítse őt a trónért folyó testvérháborúban.
Sipas Famës, Dürrakos bëri një aleancë me Herakliun për ta ndihmuar atë në luftën vëllazërore për fronin.
A csata hevében Héraklész véletlenül megölte szövetségese fiát, Ionioszt, és holttestét a tengerbe dobta.
Në vapën e betejës, Herakliu vrau aksidentalisht djalin e aleatit të tij, Jonin dhe trupin e tij e hodhi në det.
A Jón-tenger e mítoszváltozat szerint innen kapta a nevét.[1] (Megjegyzendő, hogy az ókorban a Jón-tenger, helyesebben korabeli nevén Jón-öböl magában foglalta az Adriai-tenger déli vizeit is.)
Deti Jon mori emrin e tij nga ky version i mitit. (Duhet theksuar se në kohët e lashta Deti Jon, ose më mirë gjiri Jon në kohën e tij, përfshinte edhe ujërat jugore të detit Adriatik.)
Az i. e. 4. század közepétől a dalmáciai Issza szigetén vert pénzérméken tűnt fel a név újra ΙΟΝΙΟ alakban.
Aty kah mesi i shekullit IV pes. ishilli Vis (Isa) në bregdetin dalmat paraqiten monedha të prera në ishull në të cilat gjendet shprehja ΙΟΝΙΟ.
A felírás a veret előlapján látható, köznapi módon ábrázolt férfiportrét szegélyez.
Mbishkrimi kufizohet me një portret të zakonshëm të një njeriu në pjesën e përparme të monedhës.